Hagyományos kínai orvoslás

Az igazi csí keveréke annak, amit az égből, a földből, a levegőből a vízből és a táplálékból nyerünk.

A tradicionális kínai orvoslás több ezer év felbecsülhetetlen értékű tapasztalatára támaszkodik. “A Sárga Császár belső könyve” az első jelentős forrás, amely ebben a témában napjainkig fennmaradt. Az időszámításunk előtti 5. és 3. század között íródott mű alapja az életenergia – kínai nyelven csí – áramlásába vetett hit. A csí természetes energia, az élet forrása, mely a szervezetünk működéséért felel. Megnyilvánul minden életfolyamatban: légzés és gondolkodás, a vér keringése és látása közben. Ha a csí energiából elegendő erőt merítünk, egészségesnek érezzük magunkat. Az energiahiány apátiát, életuntságot, ötlettelenséget, álmosságot, falánkságot és szorogást eredményezhet. Az energiaáramlás beindításának érdekében az orvosok különböző módszerek közül választhatnak. Az akupunktúra mellett alkalmazhatnak természetes gyógykészítményeket, táplálkozási tanácsadást, masszázst és akupresszúrát is. megelőző hatásúak a fizikai gyakorlatok, egyebek mellett a kínai torna, mint például a tajcsi vagy a csikung. A vizsgálathoz kétféle természetgyógyászati eljárást alkalmaznak: pulzus- és nyelvdiagnózist.

GYÓGYÍTÁS TERMÉSZETES ANYAGOKKAL

A kínai orvoslást gyakorló szakemberek minden beteg számára egyéni keveréket állítanak össze több mint kétezer természetes alapanyagból válogatva. A választékban a virágok és a különböző fakérgek mellett megtalálható az összezúzott rovarpáncél is.

A gyógyhatású szert kiadhatják tabletta, kenőcs, tapasz, tinktúra, fürdőadalék vagy főzet formájában.

Kezelés: A kínai orvoslásban a hangsúly a természetes gyógyszereken van. A terápiát akupresszúra, akupunktúra, masszázs és tornagyakorlatok egészítik ki. Gyakran társítanak különböző módszereket. A nyugati országokban egyre több orvos és terapeuta fordul a hagyományos kínai orvoslás felé. Ma már számos kórházban működnek együtt nyugati és kínai orvosok.

Hatás – A test mentén kijelölt pályákon (meridiánokon) futó csí életenergia elsősorban kétféle módon idézhet elő panaszokat. Ha nem elég a csí, a szervekbe nem jut elég energia, így működésük felborul. Ha a csí áramlása lelassul vagy elakad, fájdalom alakulhat ki. A kínai orvoslás tanítása szerint a kezelés helyreállítja a szervezetben a hiányzó energiát, és gondoskodik a csí újbóli áramlásáról. Ilyen módon a szervezet visszanyeri egyensúlyát, a paqnaszok elmúlnak.

A nyugati orvostudomány álláspontja – A nyugati orvostudomány az akupunktúrát és az akupresszúrát fájdalomcsillapításra és pszichoszomatikus panaszok enyhítésére javasolja alkalmazni. A tradicionális kínai gyógyászati alapanyagok hatásmechanizmusát azonban mind ez idáig nem vizsgálták kellő alaposságal.

ÉRDEMES TUDNI – Fordítsunk figyelmet a szervezetünk által küldött jelzésekre. Például arra, hogy éjszakánként mindig ugyanakkor ébredünk-e fel, vagy hogy a tüneteink meghatározott időpontokban jelennek-e meg; hogy rendszerint milyen ételeket kívánunk, és mi az, amit ki nem állhatunk. Ezek az apróságok értékes iránymutatást nyújthatnak a terapeutának.

A kínai orvoslás Nyugaton – A hagyományos kínai orvoslás eszközeit a nyugati országokban alkalmazzák belső szervi, pszichoszomtaikus és krónikus panaszok, valamint a fájdalom minden fajtájának kezelésére.

Vizsgálati módszerek

-Pulzusdiagnosztika: Az orvos eltérő nyomáserővel pulzust mér mindkét csuklónk három pontján. Megkülönböztetik a pulzus 28 típusát, amelyek infromációval szolgálnak az egyes szervek állapotáról.

-Nyelvdiagnosztika: A terapeuta a páciens nyelvét vizsgálja. A nyelv színe és alakja, továbbá a lepedék jellege alapján következtetéseket von le az egészségi állapottal kapcsolatban.

KEZELÉSI MÓDSZEREK

-Akupunktúra: A terapeuta stimulálja a csít, vagyis az energiapályák (meridiánok) mentén lévő egyes pontokon tűvel megszúrja a bőrt.

-Akupresszúra: Az akupunktúrás pontok ujjal történő finom masszírozása. Ez a módszer öngyógyításra is alkalmas.

-Természetes gyógyhatású anyagok: A keverékekhez ugyanúgy felhasználják az európai éghajlat jellegzetes növényeit – például a fokhagymát-, mint az egzotikus növényeket, amilyen a ginzeng. A keverékek granulátum vagy főzet formájában készülnek.

-Tui-na masszázs: A “tui-na” azt jelenti: “tolni és nyomni”. A masszázs e fajtáját főként izomfeszülés vagy idegbecsípődés esetén alkalmazzák.

-Csikung: az egyszerű fizikai gyakorlatok, valamint a légző- és koncentrációs gyakorlatok elsősegítik a csí áramlását.

-Tajcsi: A hagyományosan “árnyékboksznak” nevezett egészségügyi gyakorlatok formában tartják a testet, és szabályozzák a légzést.

A FÁRAÓK GYÓGYSZERTÁRA

farao

Az egyiptomiak gyógyászatát és gyógyszerészetét többnyire egy misztikus, a mágia által uralt képességként értékelik, szemben a görögök fejlett gyógyászatával. Lehetséges az, hogy egy ennyire kifinomult kultúra ennyire elmaradott legyen egy ilyen létfontosságú területen?

Az egyiptomi Asru életében és halálában is igazi híresség volt. Élete során, az i.e. 6. században Karnakban, Amon templomában énekelt, most pedig orvosi problémái hozzák lázba a szakértőket. A régészeti és orvosi elemzések szerint Asru megérte a hatvanéves kort, ami igen magasnak számított abban az időben, miközben számos betegségben szenvedett. Érszűkület, a homok belégzésének következményeként kiszáradt tüdő, gyulladt ízületek, egy elcsúszott korong, rossz fogak és cukorbetegség, valamint paraziták kínozták beleiben és húgyhólyagjában. Hogyan tudtak vajon orvosai segíteni rajta? Elmondtak néhány imát és elmormoltak egy-két varázsszót? A történelemkönyvek többsége szerint ennél többre nem számíthatott Asru, azonban Jackie Campbell, a Machesteri Egyetemen működő Biomedikai Egyiptológiai Központ kutatója szerint ennél sokkal többre volt képes a korabeli egyiptomi gyógyászat, jóval többre, mint azt sokan feltételezik.

Campbell kutatása azt bizonyítja, hogy az orvosok számtalan gyógyírrel fel voltak fegyverkezve a különböző betegségekre, melyekkel csillapíthatták köhögését, ízületi fájdalmait és talán még a paraziták egy részét is kiirthatták. Campbell felfedezései szerint az orvosok tudása több ezer évnyi gyógyszerészeti tapasztalatra épült. Ha ez igaz, át lehet írni a gyógyászat történetét, a tankönyvek szerint ugyanis a tudományos alapokon nyugvó gyógyászat és a hatékony gyógyszerészet egyaránt az ókori görögöktől indul ki. Az i.e. 5. században Hippokratész vezette be a racionális, diagnózisokon alapuló gyógyászatot. Az első gyógyszerkönyvet, a De Materia Medica-t – 600 gyógyszer listáját, ami tartalmazta összetevőit, azok beszerzési helyeit és az elkészítési módokat – Dioszkoridésznek tulajdonítják, i.sz. 50-ből. A “gyógyszerészet atyjának” egy másik görögöt, Claudius Galenust tartják, aki a 2. századi Rómában a gladiátorok sebészeként vált ismertté.

“Az egyiptomiak egyértelműen gyakorolták az orvoslás tudományát, méghozzá jóval előbb mint a görögök, azonban ezt nagyrészt misztikus, a mágia által uralt képességként értékelik” – magyarázta Campbell. Lehetséges az, hogy egy ennyire kifinomult kultúra ennyire elmaradott legyen egy ilyen létfontosságú területen? Campbell szerint erre igen parányi az esély.

Az egyiptomiak valós tudásának behatárolása előtt egyetlen akadály tornyosul, ami nem más, mint a fordítás. Miközben a görögök hatalmas örökséget hagytak maguk után gyógyászati feljegyzések formájában, melynek a mai nyelvekre fordításához minden adott, addig a fáraók idejéből mindössze 12 hasonlóról tudunk, ami papiruszra íródott egy elfeledett nyelven, mellyel még mindig küzdenek a tudósok. Az írások ennek ellenére elég bizonyítékot hordoznak magukban az egyiptomiak tekintélyes gyógyászati képességeiről, gyógyszerészeti ismereteik felmérése azonban már korántsem bizonyult ilyen egyszerűnek. Annak ellenére, hogy a papiruszok közel 2000 orvosi receptet is tartalmaznak, számos összetevő beazonosítása kétséges.

A fordítók az ősi egyiptomi szavak jelentésének meghatározásakor kénytelenek a szövegkörnyezetre hagyatkozni, ez különösen bonyolult egy gyógyszer receptje esetében, ami csupán egy felsorolás, az adott növények vagy ásványok többsége pedig Egyiptomhoz kötődik, így könnyen lehet, hogy más kultúrákban nincs is megfelelőjük. A fordítók az ilyen szavaknál nyelvészetileg szűkítik le a kört, és csak ezután fordulnak a gyógyszerkönyvekhez, hogy lássák mely összetevőket alkalmazták ugyanannál, vagy hasonló gyógyászati eseteknél, végül a legjobbnak tűnő bekerül a fordításba. Emellett minden fordító a saját korának megfelelő hatóanyagokból mazsolázgatott, ennek az lett az eredménye, hogy az ősi receptekben szereplő összetevők egyharmadát vitatják.

Campbell éppen ezért megpróbálta egy másik megközelítéssel megállapítani, miből tevődtek össze az akkori gyógyszerek.

“Nem vagyok nyelvészeti szakértő, ezért a tudományt használtam fel a receptek igazolásához” – kezdte. Mivel Egyiptomban a legtöbb gyógykészítmény növényi alapú volt, ezért először azt vizsgálta, hogy a receptben megnevezett növények jelen voltak-e Egyiptomban, akár termesztés, akár kereskedelem útján abban az időben, amikor a recept íródott. Szerencsére az ősi Egyiptom növényvilágáról bőséges ismeretekkel rendelkezünk. Több ezer botanikai példányt gyűjtöttek be az ásatásokon, legtöbbjükhöz pontos dátum is kapcsolódik, egyes növényeket pedig falfestményekkel és faragványokkal is illusztráltak, azonban ezeknél is jobbak a sártéglákban vagy a talaj mélyében megtalálható pollen szemcsék. Ezek összességéből az archeobotanikusok rendkívül részletesen rekonstruálták Egyiptom egykori növényvilágát, és azt is meg tudták állapítani, hogy az adott növény őshonos volt-e, vagy a kereskedők hozták be Egyiptomba.

Campbell megközelítésének második része már gyógyszerészeti volt. Vajon a felsorolt összetevők képesek voltak kiváltani azt a hatást, amit a receptek leírtak? Általában ez egy törvényszéki vegyész szakterülete, aki mintát vesz, elemzi a komponenseket, és ellenőrzi biológiai tevékenységét. Ehhez a régészeknek találniuk kellene olyan edényeket, amik az egykori gyógyíreket tartalmazták. “A receptek azonban sokkal jobbak erre a célra”- véli Campbell.
Bár legtöbbször a gyógyírek alkalmazását egy ima vagy varázslat vezette fel, minden receptben megtalálható az összes információ amivel újra lehet alkotni az orvosságot. Megvannak a hozzávalók, az elkészítési mód, és az alkalmazandó dózisok is. A receptek egy általános formát követnek, először az aktív összetevőket sorolják fel, amit a stabilizálók követnek, majd jönnek az ízesítők, melyek a kellemetlen ízt igyekeznek elfedni. Időnként másodlagos gyógyszerek is feltűnnek, ezekkel a főgyógyszer mellékhatásai kezelhetők.

Campbell kutatása elsősorban 4 papiruszra összpontosult, melyek 1000 receptet tartalmaznak az i.e. 1850-1200 körüli időszakból. Campbell mindegyiket megvizsgálta, forrásait, formulázását, az elkészítés, az alkalmazás, a dózisok és a hatás helyességét. Az elemzések öt évet vettek igénybe, melynek végeredménye egy ősi egyiptomi gyógyszerkönyv lett, ami felsorolta a papiruszokra felvitt összes gyógyszert. Campbell 248 összetevőt azonosított be, melyek 134 növény, 24 állat és 28 ásvány különböző részeit foglalják magukba. Az 1000 eredeti receptből jelenleg 550-nek tudja a pontos elkészítési módját, illetve azt, hogy milyen hatékonyan működik az elkészült orvosság. További 156 esetében csak kisebb alkotóelemek hiányoznak, azonban ezekről is elmondható, hogy gyakorlatilag ugyanazt a hatást fejtik ki mint az eredetiek, esetenként semmilyent. 234 esetben fordult elő, hogy több összetevőt sem sikerült beazonosítani, 27 gyógyszernél pedig az alkalmazási területre nem sikerült rájönnie a kutatónőnek. “Egyes rejtélyes hatóanyagoknál sikerült leszűkíteni a kört féltucat lehetőségre, de vannak olyanok is, melyeket egyáltalán nem sikerült azonosítani” – mondta.

Az egyiptomiak alapanyag választása mindenesetre jól állta az időt, a papiruszokon felsorolt hozzávalók 62 %-át még az 1970-es években is alkalmazták, sőt sokuk még a 21. század gyógyszergyártásában is jelen van, legrosszabb esetben szintetikus változatban.

Gyógyszereik elkészítésekor az ősi egyiptomiak a modern gyógyszerészekhez hasonló technikákat alkalmaztak. Tudták mikor és hogyan kell forralással összesűrűsíteni szereiket, mikor kell hígítani, és milyen esetekben hatékonyabb porrá őrölve adagolni. Nagy szakértelemmel rendelkeztek a növények gyógyhatású anyagainak kinyerésében vízben vagy alkoholban áztatással, az aktív összetevő oldhatóságától függően. “A colocynthis (sártök) hatóanyaga például csak enyhe alkoholban nyerhető ki, ennek megfelelően mindig sört vagy bort használtak hozzá” – magyarázta Campbell. Több esetben két szakaszban nyerték ki a hatóanyagot, először vizet vagy alkoholt alkalmaztak, majd savat, ez többnyire ecetbe, vagy savanyított tejbe történő áztatást jelentett, ami butánsavat alkotott. A legtöbb gyógyírt azonnali felhasználásra készítették, de szükség esetén cukorral vagy alkohollal tartósították a készítményeket.

Az egyiptomiak gyógyszereik formába öntésével is kiállják a próbát a modern készítményekkel szemben. Az 1973-as Brit Gyógyszerészeti Kódexszel összevetve Campbell úgy találta, hogy az ősi gyógyszerek megjelenési formái 67%-ban megegyeznek a maiakkal.

Egy valamit azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni – az egyiptomiak semmit sem tudtak a sterilitás szükségességéről. Az injekcióktól eltekintve szinte ugyanazokat a gyógyszerformákat készítették el amiket ma is. Volt beöntés, kanalas orvosságok és szirupok, bedörzsölhető szeszek és híg kenőcsök, krémek, balzsamok és szájöblítők. Rendelkeztek szemcseppel, tablettákkal, porokkal és borogatásokkal, valamint nőgyógyászati állapotokhoz pesszáriummal. Orrduguláshoz a korabeli gyógyítók inhalálható gyógyszereket adtak, melyek forró kövekre öntve állítottak elő gyógyhatású gőzt. Nagy gyakorlatuk volt a végbélkúpok készítésben, a gyógyszert sűrű, zsíros masszává kavarták, amit galacsinná gyúrtak. A végeredmény elég kemény volt a behelyezéshez, testhőmérsékleten pedig elolvadt.
Tehát az ősi egyiptomiak igen nagyfokú szakértelemmel rendelkeztek a gyógyszerek terén, ismerték az elkészítés és a célba juttatás leghatékonyabb módjait. De mindez elegendő ahhoz, hogy gyógyszerészetről beszéljünk? Ehhez ismernünk kell gyógyszereik hatékonyságát is.

Az egyiptomi orvosok figyelmen kívül hagyták a betegségeket kiváltó okokat, kizárólag a tünetekre koncentráltak. Így, akárcsak ma, egy enyhítő szirup csökkentette a köhögési kényszert, akármi váltotta is ki, míg egy meleg borogatás a véráramlás stimulálásával enyhítette az ízületi fájdalmat, legyen az reumatikus vagy gyulladásos. Egyes eseteknél, ahol nyilvánvaló volt az ok, a sebeknél vagy a bélférgek esetében, a választott gyógyszer mind a tünetekkel, mind okozójukkal felvette a küzdelmet.

A papiruszok, mint fentebb említettük, az adagolást és bejuttatást is leírták, így lehetővé vált hatékonyságuk összehasonlítása a modern gyógyszerekével. Campbell szerint az eredmény meggyőző. “A receptek 64%-ának van terápiás értéke az elmúlt 50 évben használt gyógyszereinkhez viszonyítva. Sok esetben még az adagolás is megfelelő volt.”
Lássuk hát a lényeget, mit is írtak fel az egyiptomi orvosok. Különösen kedveltek voltak a hashajtók, mint ricinusolaj vagy a sártök, a kenőcsök, többek közt a bőrápoló balanitaolaj, amit datolya magból sajtoltak ki, vagy egyszerűen nagy mennyiségű rost fogyasztását ajánlották, mint füge vagy korpa, ami szintén jól jött, ha valaki szorulással küzdött.
Gyomorrontáshoz mészkőporból készült savközömbösítőt, kalcium karbonátot írtak fel. Hasmenés esetére olyasvalamit készítettek, ami felszívja a vizet és a mérgeket a belekből, mint a kaolin vagy a karobpor, de szerették a hyoscine tartalmú növényeket is, ez az alkaloida ellazítja az izmokat és csökkenti a bélmozgást. Felfúvódás és bélgörcsök ellen a beteg köményt és koriandert fogyasztott, mindkettő hatékony görcsoldó. Az aranyér okozta kellemetlenségeket különböző kúpokkal enyhítették.

Az ősi egyiptomiaknak hatékony ellenszereik voltak a vízben tenyésző parazitákkal szemben is. A leggyakoribb szer a gránátalma kivonat volt, ami pelletierint, egy erős féregölő alkaloidát tartalmaz, amit egészen az 1950-es évekig használtak a galandférgek ellen. Az antimon mételyek ellen volt hatékony, a balanitaolaj, amellett hogy enyhítette a húgyhólyagban kialakuló mételyféreg fertőzés jellegzetes égető érzését, kiírtotta az azt előidéző férgeket is.
Akárcsak Asru, az énekművész, számtalan ember szenvedett izmokkal és csontokkal kapcsolatos rendellenességekben. Kezelésük szintén sokféle és változatos volt. A betegnek elrendelhették híg kenőcsök bedörzsölését a sajgó ízületekbe, vagy melegítő borogatást elhelyezését a fájó területen. A véráramlást mustár, boróka és tömjén kivonatok vagy terpentin stimulálta, elősegítve az immunreakciót.

A sebek kezelése egyértelműen hatékony volt. A múmia tanulmányok már bizonyították hogy potenciálisan halálos sebesüléseket is tudtak gyógyítani. A sebeket gyantákkal és fémekkel kezelték, mindkettő antimikrobiális tulajdonságokkal rendelkezik. Előszeretettel alkalmazták a mézet is, ami ugyan nem felel meg a modern gyógyszerészeti sztenderdeknek, mindenesetre működött és gyakorta alkalmazták a fekélyek és égések kezelésében, ha az antibiotikumok csődöt mondtak. A méz felszívja a vizet a sebből, túl szárazzá téve a körülményeket a baktériumok számára.
A gyógyírek kétharmada működik, de mi van a maradékkal? Egyesek nyilvánvalóan szimbolikusak, a sündisznó tüskéi nem állítják meg a kopaszodást, és egy fejre mért csapás egy nyers hallal szintén nem mulasztja el a migrént. Voltak olyanok is, amikben inkább csak hinni lehetett, ilyen egy impotenciára készített szer, ami 39 aktív összetevőt tartalmazott, azonban egyiknek sem volt semmilyen hatása.

Akadnak ezeknél különösebb receptek is, melyek akár még hatásosak is lehetnek. Krokodil ürülék mint fogamzásgátló? Egyesek szerint pesszáriumként alkalmazták, savassága ugyanis spermicid, azaz tönkreteszi a spermiumot. Fájdalomcsillapításra a papiruszok zellermagot említenek, megrágva és alkohollal leöblítve. “Amikor elkezdtem tanulmányozni, azt hittem ez is egyike a placebóknak, ma azonban komolyan vizsgálják a zeller reumás tüneteket enyhítő hatásait” – tette hozzá Campbell. Az ősi egyiptomi gyógyászok hátfájásra a sáfrányt ajánlják, a hagyományos gyógyászatban pedig megtalálható mind a Crocus sativus, a valódi sáfrány, mind a pórsáfrány.

Annak ellenére, hogy Campbell kutatásai azt bizonyítják, hogy az egyiptomiak jóval a görögök előtt már tényleges gyógyszerészettel rendelkeztek, számos kérdés maradt annak fejlettségét illetően. Campbell reméli egy részükre választ kap majd a Mohamed El-Demerdash által vezetett csapattal folytatott közös munkájából. El-Demerdash, az Egyiptomi Gyógynövény Konzerválási Projektnek dolgozik, melyek célja újra meghonosítani és megvédeni a vadon élő gyógynövényeket és megőrizni a beduin gyógyítók ősrégi tudását. A projekt segíthet több eddig azonosítatlan összetevő meghatározásában is, a beduinok ugyanis még ma is rendkívül hasonló gyógyszereket készítenek a fáraók idejében használatosakhoz. Ha Campbellnek szerencséje lesz, találhat olyan gyógyíreket melyekben előfordulnak a fordításoknak ellenszegülő alkotóelemek.

Forrás: http://www.sg.hu/cikkek/57370/a_faraok_gyogyszertara

 

SÓSKA – Rumex acetosa

sóska-levelekA HIDEG SÓSKA LEVES A LEGJOBB NYÁRI LEVES.

A sóska mezőkön és réteken vadon előforduló, Európában és Ázsiában elterjedt növény. Két faja a legismertebb, ezek a mezei sóska (Rumex acetosa) és a juh-sóska (Rumex acetosella). Az ókortól fogva zöldségként ismert, salátákhoz és levesekhez használják fel. Jellegzetes salátazöldség még a francia vagy római sóska (Rumex scutatus), melyet helyenként termesztenek is. A sóska levele savanykás ízű, esetenként kissé kesernyés jegyekkel. Betakarítását tavasszal végzik.
A sóska jelentős mennyiségben tartamaz C-vitamint, csersavakat, cukrokat és ásványi összetevőket. Mivel nagy mennyiségű sóskasav található benne, húgyhólyag- vagy vesebetegségben szenvedők nem fogyaszthatják. A természetgyógyászat étvágygerjesztőként alkalmazza, valamint vértisztító szerként – a puha, zsenge leveleket javasolja nyersen megenni vagy teának elkészíteni. A belsőleg és külsőleg is felhasználható forrázat elősegíti az akne gyógyulását.

TALAJ/ TERMESZTÉS

A sóska a napos és félárnyékos helyeket kedveli. Leggyakrabban nedves savas talajon nő. A vadon előforduló növény elérheti a 30 cm-es magasságot.
A zsenge leveleket (IV-V-VI-VII-VIII-IX) tavasztól őszig takarítják be. A sóska az ókor óta ismert, bár termesztését mára kiszorították más zöldfélék.

Régebben a konyhakertek kedvelt zöldsége volt, gyakran savanyított formában is fogyasztották. Faluhelyen kitűnő kiegészítője volt a napi étrendnek, különösen a tavaszi időszakban. Rendkívül népszerű eledel volt a sóskaleves.

Jellemzők: Évelő lágy szárú növény, a keserűfűfélék családjába tartozik. Erős karógyökere van, egyenes, alul pirosra színeződő szára, levelei hosszúkásak. Jelentéktelen virágai májustól júliusig nyílnak.

GONDOZÁS
A sóska a termőtalajt tekintve nem különösebben igényes, de a nedves, tápanyagokban gazdag talajon nagyobb leveleket hoz. A virághajtások rendszeres eltávolításával megelőzhető, hogy levelei kemény rostúak legyenek és keserűvé váljanak. A konyhakertben leburjánzó sóskát a legegyszerűbb kikapálással ritkítani; a pázsiton elég, ha gyakran levágjuk.

BEGYŰJTÉS ÉS FELDOLOGZÁS
A leveleket már a vetést követően 8-10 héttel le lehet szedni. Csak a külső (lomb) leveleket szabad letépni; a fiatal, ún. szívleveleket nem, különben a növény nem lesz képes regenerálódni. A sóskát szárítással nem lehet tartósítani. A frissen szedett leveleket műanyag zacskóba téve rövid ideig tárolhatjuk hűtőszekrénybe vagy fagyasztóban. Lehetőség szerint zsenge leveleket válasszunk, mert ezek valamivel kevesebb savat tartalmaznak, és az ízük is enyhébb.

FELHASZNÁLÁS
A felaprított sóskát más zöldésgfélékkel együtt vagy erőlevesben megfőzzük, tejföllel behabarjuk, keményre főtt tojást adunk hozzá, így máris ízletes sóskalevest kapunk. Az apróra összevágott nyers sóskát felhasználhatjuk saláták, hideg levesek készítéséhez vagy túró ízesítéséhez, főzve pdig sültek vagy hal mellé tálalhatjuk. A húst megpuhítja a sóskasav, ha sütés előtt betakarjuk sóskalevelekkel. A sóskatea vagy a salátához hozzáadott sóska vértisztító és étvágygerjesztő hatású.

HOGYAN TERMESSZÜK?
A sóskamag közvetlenül a talajba vethető, általában áprilisban vagy augusztusban. Ha a sóska számára kiválasztott hely még foglalat, a magokat palántázó cserépbe vethetjük.

A kertészeti szaküzletek kínálatában a sóskamag mellett időnként találunk előnevelt sóskapalántákat is. Az évelő lágyszárúakat 3-4 évente új növényekre kell cserélni. Annak érdekében, hogy csak zsenge leveleket kapjunk, a vetést évente meg kell ismételni.

Mezei sóskán kívül ugyancsak termeszthetünk hasonló ízű és gyógyhatású kerti sóskát (Rumex hortensis), lósóskát (Rumex patientia) és római vagy francia sóskát (Rumex xsutatus) is. A fiatal növényeket érdemes időnként komposzttal táplálni.

VETÉS
1. Mélyen ássuk fel a talajt (a hosszú karógyökereknek van rá szükségük), és szórjuk meg komposzttal. Jelöljünk ki sorokat egymástól legalább 25 cm távolságban, bár a vetéshez általában egy sor is elegendő.
2. A vetőmagot ezután szórjuk a barázdába, és kissé nyomkodjuk bele a talajba.
3. Csírázás és növekedés közben gondoskodjunk a talaj egyenletes nedvesség-utánpótlásáról.
4. Amikor a fiatal növények elérik az 5 cm-es magasságot, ritkítsuk meg őket úgy, hogy a köztük lévő távolság minden sorban 15-20 cm legyen.

SZAPORÍTÁS
A sóka rendkívül egyszerűen szaporítható gyökérosztással. Óvatosan emeljük ki a földből az egész növényt, és a gyökerét tegyük vízzel teli edénybe 2 órára. Ezután lapáttal vagy éles késsel vágjuk fel a gyökeret több részre. Az egyes gyökérdarabokat az előkészített termőföldbe, megfelelő távolságban egymástól ismét elültethetjük.

ÉRDEMES TUDNI!

Ha a kérődző állatok nagyobb mennyiségben fogyasztanak mezei sóskát vagy juhsóskát, hányás és hasmenés léphet fel náluk, ezért a legelőkön nem szabad sóskát termeszteni.